A napokban került a mozikba Ridley Scott új filmje, a The Martian (Mentőexpedíció) Matt Damon főszereplésével, és mivel mindenki ódákat zengett a filmről, magam is úgy döntöttem hogy beülök egy zacsi popcornnal a helyi vetítőbe, és bizony megnézem én is. Nos jelentem, ha ódákat zengeni most nem is fogok, de azért azt meg kell hagyni, hogy egyáltalán nem éreztem azt a bizonyos két és fél órát elvesztegetett időnek.

Megjegyzem, hogy a The Martianhoz összehozott alapanyagokból amúgy is nehéz rosszat főzni: ha adva van egy sikeres sci-fi történet, van hozzá egy tisztes színészgárda, budapesti forgatási helyszín (Müpával és Rákóczi híddal, tessék csak figyelni), és ráadásul ha mindezt Ridley Scott gyurmázza össze nekünk, akkor abból nagy bajunk nem származhat. Nekünk nézőknek legalábbis, a Marson dekkoló filmbéli hőseink persze kapnak a bajból rendesen: az már az első percben csőstől jön az arcukba egy gigantikus marsi porvihar formájában, amiben a legjobb az, hogy ezek a porviharok tényleg rohadt veszélyesek lehetnek odaát úgy igaziból is, és ezt most a néző a székből is kényelmesen láthatja a saját szemével, akár 3D-ben is, juhé.

Persze a marsi asztronauta csapatunk (akiket úgy kb. fél perce ismerünk ekkor) egyből fel is kapják a nyúlcipőt, de miután egyiküket szó szerint elüti egy leszakadó antenna, kénytelenek csökkentett létszámmal elindulni, és pórul járt társukat otthagyják a vörös sivatagban. Ezzel a cselekmény előkészítését le is zártuk, nem tökölünk lassú felvezetéssel, felesleges interakciókkal. Hamar megtudjuk persze azt is, hogy pórul járt hősünk, Mark Watney nem az a fazon, aki csak úgy nyugodtan kileheli a lelkét, ő bizony túléli a vihart (ha a film Matt Damonos óriásplakátjai erről nem győztek meg minket már a film kezdése előtt is). Persze ennyivel nem ússza meg Watney sem, hiszen a túlélése felett érzett örömöt hamar felváltja a tudat, hogy igazán csak most került nagy szarba, lévén bizonytalan idejű vakációt kénytelen eltölteni a Marson igencsak szűkös készletekkel. Szerencsére én egy óriás adag fűszeres popcornt és üdítőt fogyasztottam végig a film során, így a szenvedés érzése kapcsán kizárólag Matt Damon játékára hagyhattam magam, és sem a popcornra, sem a színészi teljesítményre nem volt panasz.

A film tempója feszes, jönnek az újabb és újabb problémák, nagy nehézségek, kicsi sikerek. Szerencsére Watney egy született zseni, emellett a humorérzéke is a helyén van, ezért a film legjobb pillanatai azok, amikor cinikus megjegyzéseit hallgatva látjuk őt dacolni a könyörtelen és halálos bolygó minden bajával. A másik fő vonulata a filmnek a földi űrkutatási központban zajlik, ahol a NASA bizony a szűkös költségvetési támogatások, a sikertelen küldetés miatti negatív visszhangok és a szeszélyes médiafigyelem között próbál lavírozni több-kevesebb sikerrel, mindenesetre kevesebbel, mint amit Watney egymaga fel tud mutatni kb. 225 millió km-rel arrébb. Mennyit ér egy ember élete, kérdezhetnénk, és kérdezik a NASA-ban is félve, és bizony a vélemények nem mindig egységesek. Mindeközben kíméletlenül ketyeg az idő, és számoljuk a napokat, mert bár Watney nem adja fel, de a Mars nem az a hely, ahol békében megöregedhetünk, és ezzel ő is és mindenki más is tisztában van.

A film nézése közben érezni lehet, hogy jó sok eseményszál került abba a 141 percbe, dübörögnek a történések, és csak egy-egy marsi panoráma kedvéért állunk meg pár pillanatra. Persze egy könyvadaptációnál valahol kompromisszumot kell kötni, és nem is könnyű eltalálni a különbséget a történet ügyes kozmetikázása és lemészárlása között, de szerencsére itt a sztori koherens és emellett érdekes marad, az események dinamikusak és nem töredezettek, a néző figyelmét a film sikerrel tartja fent végig.

A történet emellett a realisztikusság érzetét is megadja, és ha nem is értünk az üzemanyag vízzé alakításának kémiájához, Matt Damon magabiztos karakterének elhisszük, hogy mindez lehetséges (bár később volt egy-két jelenet ami azért meredeknek tűnt...). Talán ez a realisztikusság érzet is elősegíti, hogy eme Marsról szóló filmet és főhősét a nézők megszeressék és drukkoljanak neki, nem úgy, mint pl. a John Carter c. film szuperugrálós-szabadonlélegzős-tarzankosztümös marsi hőse esetében, akit nehéz volt egy percig is komolyan venni.

Nem csak a történés sok azonban, de a szereplők is rengetegen vannak. Szerencsére a mellőzöttebb arcoknak is van egy-egy lényegi, kritikus jelenete, megmozdulása, reakciója, ami éppen elég ahhoz, hogy személyiséget csatoljunk az arcokhoz, így nem egy tucat kartonfigurát, hanem szerethető embereket látunk a vásznon, még ha kicsit néha kiporciózva is. Icipici spoiler: külön örülhetünk annak is, hogy Sean Bean most nem hal meg kivételesen, így ha másért nem is, már csak ezért a ritka élményért is megéri a Mentőexpedíciót megnézni.

Summa summarum: bizony itt van a mozikban egy jó sci-fi, ami végre nem szuperhősös, nem a százezredik folytatása valami franchise-nak, nem szóló CGI förmedvény, hanem egy eredeti ötlet, ami jól is lett megcsinálva. Bár nem ez a legjobb alkotása, de Rildey Scott a közelgő Alien előzményfilm előtt is letett azért az asztalra egy kellemes űrbéli kalandot, nehogy véletlenül elfelejtsük a nevét. Ha van egy szabad délutánunk, akkor érdemes beállni a sorba, és egy jegy erejéig meghálálni az ilyen nemszuperhősös és nemfolytatásos, ellenben jó filmeket, melyek manapság sajnos egyre inkább ritkaságnak számítanak. Cserébe jelen esetben mi is jól fogunk szórakozni, ami azért fair price. Szerintem.