Életünk történései legtöbbször kiszámíthatóak, megtervezettek. Szeretjük, ha a dolgok a megszokott mederben folynak, ha tudjuk, hol a helyünk a mindennapokban, ha megvan a munkánk és a pihenésünk, ha körülvesz minket a család.
Néha azonban mindez nem elég, néha kalandokat kell keresnünk, mert ami van, az nem elég jó, mert úgy érezzük, hogy sivár körülöttünk minden. Valahol belül érezzük, hogy többre vagyunk hivatottak, mint amit a sors adott nekünk. Kiutat keresünk, változást, hogy beteljesítsük önmagunkat és jobbá tegyük az életünket.
De mi van akkor, ha kicsúszik a kezünkből az irányítás, ha megindul a lavina és elsodor az ár? Vajon akkor is belevágnánk az újba, az ismeretlenbe, ha tudnánk, hogy nincs visszaút? Ha egyetlen rossz döntés miatt nem láthatnánk többé a szeretteinket? Ha rájövünk, hogy amit elvállaltunk, abból nem szállhatunk ki soha, még akkor sem, ha az közben lassan megtör és megmérgez és hiába mondjuk, hogy senki sem szólt mivel is fog mindez járni? Ha olyan ígéretet tettünk, melyet megtartani soha nem fogunk tudni?
Mi van akkor, ha retúrjegyet veszel a világ végére de az a visszaútra mégsem érvényes, és otthagy a repülő? Ha olyan ajtón mész be, amit miután becsuksz, a kilincs a kezedben marad és nincs aki segítene?
Nem szeretjük, ha kicsúszik a lábunk alól a talaj. A világ sokáig szentül hitte, hogy a Föld lapos, mert a talaj, amin állnak, nem lehet görbe. Embereket égettek meg azért, hogy saját biztonságérzetük és hamis meggyőződésük sértetlenül fennmaradjon.
Sokáig hitték, hogy a Föld a mindenség közepe, és az ég megannyi teremtménye mind körülöttünk forog, nekünk teszi-veszi magát, mire beláttuk, hogy porszemnél is kevesebbek vagyunk a világegyetem magányos sivatagában.
Hiába tudjuk mára, hogy a Földgolyón túli mindenség hideg, üres és veszélyes, hiába tudjuk Einstein óta, hogy ahogy a Föld sem lapos, úgy a tér és idő is változik, elgörbülhet, torzulhat és megszűnhet, de hisszük, hogy mindezeknek a hétköznapjainkra semmilyen hatása nincsen, életünket ezek a messzi és elvont dolgok a legkevésbé sem zavarják meg.
De vajon megtörténhet-e, hogy egyszer mégis szembe kell néznünk mindazzal, amit eddig csak a fizikakönyvekben olvashattunk? Hogy az életünk végül annyira kilátástalanná és sivárrá válik, hogy maga a Föld annyira lakhatatlanná válik, hogy elindulunk a fekete világegyetem végtelenjébe?
Christopher Nolan legújabb filmje ezeket a kérdéseket járja körül: a Csillagok között (Interstellar) c. sci-fi filmeposz összehozza az egyént és a mindenséget, kitaszítja az ember minden vágyát, kételyét és gyarlóságát a világegyetembe és bámulatos pontossággal mutatja meg, mivé válhatunk, ha az univerzum magányával kell szembenéznünk. Nem könnyű téma és nem könnyű feladat, az már biztos, és hogy mindez valóban hatásos legyen, nagyszerű sztorira, nagyszerű rendezőre, nagyszerű színészekre van szükség. Nolan mester, Hans Zimmer zeneszerző, Matthew McConaughey, Anne Hathaway, Michael Caine, Matt Damon stb. esetében azonban ez az elgondolás a legjobb kezekbe került, a végeredmény pedig egy film, ami felkavaró, látványos és fordulatos, olyan film, amit sokan nem szeretnek, még többen imádnak, de senkit nem hagy nyugodni.
A film végső célja, hogy bemutassa: a világegyetem törvényei, a kozmosz erői és mindazok a fizikai törvények, melyek az univerzumot áthatják, milyen hatással lennének az emberre, ha egyszer valóban nekivágnánk a végtelennek. Hogy mindaz a fizikai erő, ami képes a tér és idő szövetét eltorzítani, mennyire megviseli az embert is magát, testét és lelkét egyaránt.
A természet leghatalmasabb erőinek való kiszolgáltatottság ilyen szintű megélését eddig kevés film volt képes ilyen egyedi és intenzív módon visszaadni. Itt nem az időjárással, a vadvilág kihívásaival, az őserdők veszélyeivel vagy éppen a sivatagok kopárságával néznek szembe a film szereplői, hanem annál sokkalta nagyobb hatásokkal, olyan létező hatásokkal, melyeket jelenleg csak elméleti, vagy legfeljebb szubatomi kísérleti szinten tudtunk megismerni. Ahol a 2001: Űrodüsszeia befejezte a történetét, Nolan ott folytatja, és megmutatja, hogy mi van a végtelen út végén, mi lehet a következő lépés, ha egyszer elszakadunk a Naprendszerből, és mi mindennel kell megküzdenie a világegyetem első felfedezőinek. Nolan fantáziája zseniális eszköztárral tette mindezt láthatóvá, megélhetővé a nézők számára. Nézzük hát meg, hogy egy másik galaxis mélyén, a Gargantua rendszerének három fő állomásán Nolan milyen konfliktusokat, emberi érzéseket tár elénk.
Figyelem, a következőkben utalások lesznek a történetre!
A mindent felőrlő idő
Ha unatkozunk, úgy érezzük, az idő csak vánszorog, míg a nyaralás pár pillanat alatt el is száll. Einstein óta azonban tudjuk, hogy az idő nem csak a mi fejünkben, hanem ténylegesen is változhat, le is lassulhat. Ismeretterjesztő írások kedves rajzokkal mutatják be, hogy egy 20 évig tartó űrutazás után visszatérve az űrhajós ikertestvére idősebb lesz, mint ő maga, mert ami neki húsz év volt az űrben, az itt a földön többszörösen telt el.
A film megmutatja, hogy milyen lehet Einstein relativitáselméletét megélni, hatásait elszenvedni valójában. Bemutatja, hogy egy fekete lyuk időtorzító ereje hogyan szedhet szét egy családot. Megmutatja, mi van akkor, ha pár óra alatt végérvényesen lemaradunk fiaink és lányaink gyermekkoráról, sikereiről és bajairól, unokáink születéséről. Az életet csak egyszer lehet megélni, és ez akkor is így van, ha az, ami nekünk pár perc, másnak években mérhető. Megrázó dolog látni a relativitáselmélet eme hatását, különösen annak fényében, hogy mindez akár valóban meg is történhetne, ha képesek lennénk az űr mélységeit megjárni. Nolan rátapintott a relativitáselmélet emberi vetületére és mindezt kíméletlenül mutatja meg nekünk is.
Az emberi gyarlóság mérőfoka
Sokat lehetne azon vitatkozni, hogy vajon az emberi hitványságot egyesek születésüktől fogva hordozzák magukban vagy az élet veri beléjük; az azonban biztos, hogy a nehéz helyzetek néha rákényszerítik az embert, hogy feladja emberségét. Ilyen helyzet lehet különösen a magány is, főleg, ha az végleges, és egy olyan világban kell elszenvednünk, ahol semmi élő nem él és nem élhet, ami szinte a kibírhatatlanságig idegennek hat és ami minden ismert dologtól felfoghatatlan távolságra van.
A filmben Dr. Mann vezető kutató miközben a túlélésért küzd, elbukik az emberség próbáján, és kezdettől szabotálja az egész projektet csak azért, hogy a Földre egyszer visszatérhessen. Mikor megüzeni a Földnek, hogy bolygója alkalmas az életre, valójában saját reményét tartja életben aziránt, hogy egyszer elszabadulhat a halott és gyilkos bolygóról, egyben megtagadja mindazt, amiért a küldetést vállalta. Az ő példája az emberi önzés próbája, ahol az egyik serpenyőben az örök magányból és sivárságból való elszakadás, a másikban az emberiség túlélése, sorsa van. A film ezen túl megmutatja azt is, hogy egy alapvető fontosságú tudományos projekt is félrecsúszhat, ha az embernek eközben a saját démonaival és félelmeivel is meg kell küzdenie, hogy a porszem a gépezetben néha mi magunk vagyunk.
Kvantumfizika és ember találkozása
Véleményem szerint Nolan zsenialitásának záróakkordja, végső megnyilvánulása az, mikor bejutunk a fekete lyuk eseményhorizontja mögé. A rendező kihasználta azt a tényt, hogy – bár több elmélet is ismert erre vonatkozóan, de - a fekete lyuk eseményhorizontja, fekete leple mögötti történésekről a tudomány mai állása szerint nem lehet tudomásunk (ennek lehetőségéről Stephen Hawking és más tudósok egyébként már jó ideje vitatkoznak), így ezen a területen, a fekete lyuk szívében a rendező saját alkotói fantáziája is szabadon szárnyalhatott. Nolan valójában képekbe foglalja azt, hogy milyen lehet az, amikor a tér és idő megszűnik létezni, a fizikai béklyók elszakadnak, amikor kiszakadunk az általunk ismert 3 dimenzióból. Fizikai elméletek szólnak a dimenziók sokrétűségéről, hogy a mi négydimenziós világunkon túl számos más, általunk fel nem fogható dimenziók léteznek, sejtjük, hogy maga az anyag is egy, az univerzumot átszövő húrok rezgésének a fizikai megtestesülése. Ezek az elméletek hétköznapi gondolkodással felfoghatatlanok, összehangolásuk és rendszerezésük pedig meg megoldott talány a legnagyobb koponyák számára is. Nolan ellenben képekbe foglalja, hogy milyen lehet a dimenziók közötti létezés, összekapcsolja az embert, mint érzelmi motivációkkal rendelkező lényt és ezen elméleteket, közös „térbe” helyezve azokat. Zseniális az a megoldás, ahogy Nolan bemutatja az idő relatív voltát, ahogy sejteti a dimenziók egybekacsolódását és ahogy mindennek közepébe rakja az embert magát, és megmutatja, hogy mindezen fizikai törvényszerűségek között az emberi akarat, az emberi szeretet képes változást hozni, hogy ezen erők által akár kommunikálhatunk is, üzenhetünk térben és időben, szabadon befolyásolhatjuk életünket és jövőnket, és ezáltal biztosíthatjuk túlélésünket. Fantasztikus az elgondolás és mesteri a kivitelezés.
Végszó
A film végén Nolan elsimítja a szálakat, és feloldja azt a rengeteg frusztrációt, amit a film a nézőből kiválthat. Sokan megszólják, hogy a film maga túl drámai, a vége túl hollywoodi, de azt gondolom, hogy a filmbéli elgondolások annyira sűrűek, megterhelőek, hogy azt a rengeteg disszonanciát, amit a film közvetít, más módon nem lehetett volna lezárni. A filmben végig bemutatott emberi törékenység és a létezés hiábavalósága helyett a film utolsó gondolata az - és az is kell, hogy legyen - hogy megéri belevágni.
Köztudott, hogy a legrosszabb, ami történhet egy művészeti alkotással az az, hogy ha középszerű és képtelen hatást kiváltani a közönségéből. Az Interstellart lehet szeretni, lehet utálni, de közömbös az senkinek nem fog maradni.
Mindezeken túl azonban elég méltánytalan és lelombozó az a tény, hogy az Oscar gálán az Interstellar „csak” a legjobb vizuális effektusok díját tudta bezsebelni, mert pont a történet volt az, ami a film legjavát képezte, a látvány csupán ezt szolgálta ki. Talán éppen ez a történeti összetettség, ez a szabad fantázia és a tőlünk oly idegen erők nyers bemutatása volt az, ami kívül esett a döntéshozók komfortzónáján. Kár érte, mert Nolan újra zseniálisat és magához képest is újszerűt teremtett, ami nem csupán egy látványos moziélmény, de hatásos gondolatébresztő is a holnap emberének lehetséges problémái kapcsán.
