Sevastopol űrállomás

SciMed torony, San Cristobal orvosi részleg, pszichiátriai osztály

2137 novembere

"Itt ragadtam, a Sevastopol űrállomáson, egy gigantikus űrkomplexum mélyén, a Seegson vállalat csodáján.

A "csodán", ami romba dőlt, amit a káosz és őrület ural, és ami most csak egy üres vázként lebeg a semmi közepén, tele hullákkal. Akárcsak egy gigantikus kripta. Tele hullákkal és velem. Velem, és még valami mással.

Úgy tűnik, hogy lassan már egy örökkévalóság óta keresem a kiutat erről az elátkozott helyről. Életemben most először érzem csak igazán, hogy magamra maradtam, és meg kell mondanom, ritka szar érzés. Valahol valaki biztos jót röhög rajtam, ahogy itt kuporgok egy szobában, a műtőasztal alatt lassan már húsz perce. Vagy talán már egy órája is?

Esküszöm, azt sem tudom mennyi idő telt el azóta, hogy erre az istenverte állomásra kerültem. Napok, hetek? Itt minden olyan, mintha az éjszaka sötétjében egyszercsak megfagyott volna az idő. A végtelen, hideg űr sötétjében, amiben ez az egész pokoli kóceráj sodródik, üresen, tehetetlenül.

Eddig azt hittem, hogy már rég megtanultam, milyen érzés elveszettnek lenni. Azt hittem az, hogy anyám egyszercsak minden nyom nélkül eltűnt az űr végtelenjében, megismertette velem az elkeseredést. Milyen naiv is voltam. Amit eddig szenvedésnek gondoltam, az csak egy leányálom ahhoz képest, amibe most kerültem.

Végül is válaszokért jöttem ide, magyarázatért arra, hogy Ellen, az anyám miért és hova tűnt el idestova 15 éve minden nyom nélkül - egy húszmillió tonnányi ércet szállító hajóval, a Nostromoval és teljes legénységével együtt. Hogy miért kussol mindenki erről, miért tesznek úgy, mintha az a hajó nem is létezett volna. 15 évig kerestem, vártam egy üzenetre, egy jelre, valamire, hogy ne kelljen tudatlanságban élnem. Hogy tudjam, él-e vagy hal-e, hogy ha mást nem, de legalább eltemethessem magamban őt.

Mikor már azt hittem, hogy soha nem tudom meg mi lett vele, a várt üzenet végül mégis megérkezett, ide, a Sevastopol állomásra.

Mi mást tehettem volna? Én is idejöttem. Jöttem, mint egy gyanútlan kis légy a pók hálójába, de nem válaszokat találtam, hanem egy rémálmot.

Amanda Ripley vagyok. Két társammal érkeztem az állomásra, de mihelyt ideértünk, azonnal tudtuk, hogy valami nagyon nem stimmel. Az állomás súlyos sérüléseket szenvedett, a legénysége eltűnt, akit itt találtunk, az megzavarodott, megőrült - vagy meghalt. Ráadásul a karbantartó androidok is – hogy a pokol vinné el őket – elromlottak. Na persze nem úgy romlottak el, nagyon is működőképesek, de nem hiszem, hogy az emberek fejének szétverése a normál működésük része lenne. Persze tudom mit mondanál: az előre beépített személyiségi protokoll nem engedi semelyik androidnak, hogy emberi lényben kárt tegyenek…. Hát a francokat, a saját szememmel láttam. Azóta próbálom elkerülni őket is.

Társaimmal különszakadtunk, de nemrég újra megtaláltam őket. Az egyikük sajnos megsérült, az állapota súlyos, és csak rosszabbodik. Hátrahagytam őket, hogy keressek egy orvost, vagy valami gyógyszert. Akármit, csak ne kelljen végignéznem, ahogy meghal.

Hosszú bolyongás után azt hittem, végre most az egyszer mellém szegődött a szerencse: találtam egy dokit. Dr. Kuhlman vagy hogy is hívják, és nem is tűnt olyan őrültnek, mint a többiek. Tudna is segíteni, de neki már nincs gyógyszere, a maradék készletek a pszichiátriai osztályon vannak, egy szinttel lejjebb. Persze kinek másnak, mint nekem kellett lejönni ide is. Sejthettem volna, hogy valami megint nem stimmel. Miért is nem jön le ő maga, miért nekem kell itt kóvályognom, az összetört berendezések között a félhomályban?

Persze mostmár nagyon is tudom a választ. Az osztály mégsem annyira kihalt, mint az Dr. Kuhlman bemesélte nekem. Valami itt van, velem együtt, és én egyesen besétáltam a territóriumába. Valami, aminek nem kéne léteznie sem, ami otthon csak egy rossz mesének vagy vad kitalációnak tűnne - pedig ez a valami nagyon is valódi.

Nem ez nem ember, nem is szintetikus, sokkal nagyobb, gyorsabb és erősebb bárminél, amivel eddig találkoztam. Már korábban is láttam a nyomait az állomáson, sőt, egyszer ezt a valamit is láttam egy pillanatra. Nagy volt és fekete, mint egy torz csontváz, tüskés farokkal és tojásalakú fejjel. Ilyet nem látsz az állatkertben az biztos, ez valami idegen létforma. Idegen és halálos. Ne kérdezd, mi ez, én sem tudom. Ahogy megláttam, elbújtam, és csak ennek, na meg a szerencsének köszönhetem, hogy akkor nem vett észre. Akkor már nem élnék, az biztos.

De most tudja, hogy itt vagyok, és vadászik rám.

Talán megúsztam volna ezt az egészet, ha az orvosi részlegben nem indul be egyszercsak a vészjelzés, és nem kezd el visítani a sziréna. Akkor bújt ki a szellőzőből, majdnem a fejem felett. Ha tíz lépéssel előrébb lettem volna, egyenesen a fejemre ugrott volna, de így még éppen volt időm elrejtőzni ebben a szobában.

Nem tudom, most mit csinál, de hallom, ahogy ide-oda mászkál, biztos, hogy engem keres. Az előbb esküszöm mintha fölöttem kúszott volna végig a szellőzőben, de most biztos vagyok benne, hogy kint van, valahol az ajtó előtt a folyosón. Hallom a lépteit. Szerintem érzi a szagomat.

Szinte megőrjítenek ezek a zajok, ez a kongás. Ahogy az idegen teste a fémhez ér, ahogy bekúszik a szellőzőbe, ahogy sziszegve veszi a levegőt. Azt hittem, sikerül végül elkerülnöm a lényt, mert amikor előbújt, akkor nem felém, hanem az északi részleg felé indult el. Bár a szívem a torkomban vert, a beálló csend kicsit megnyugtatott. Próbáltam körülnézni, valami segítség után, és megtaláltam a főorvos személyi számítógépét. Mivel válaszokat - vagy legalább egy térképet - kerestem, gyorsan beléptem a rendszerbe.

A mozgásérzékelőm ekkor kezdett el megint pittyegni.

Először lassan, szinte suttogott, nem is figyeltem fel rögtön rá, majd egyre gyorsabban, a végén már szinte sikított az a vacak. Ekkor kaptam észbe, hogy baj van. Az a lény ott volt valahol mögöttem, és egyenesen az én irányomba jött, szinte hallottam, ahogy utánam liheg az a dög. Persze azonnal úrrá lett rajtam a pánik, és olyan gyorsan ahogy csak tudtam az egyetlen dolgot csináltam, ami eszembe jutott: bebújtam a műtőasztal alá. Az asztal alá, amin egy széttépett hulla fekszik.

Mázli, hogy az ajtó csukva volt. Remélem nem hallott meg. Ha meghallott, akkor előbb-utóbb biztos be fog jönni ide is. Túl kicsit ez a szoba ahhoz, hogy csak úgy bejöjjön ide, itt lesz közvetlenül az orrom előtt. Talán itt az asztal alatt nem látna meg, de szerintem benézne ide is. A francba, fogadok hogy benézne ide is az a rohadék. Ez a dög iszonyat ravasz, és teljesen kiszámíthatatlan. Én pedig nem merek jobb búvóhelyet keresni.

Most megállt, nem hallok semmit. Hol lehet? Biztos nem ment még el, nem hallottam hogy elment volna. Ez a csönd úgy hívogat, hogy legszívesebben futnék, de tudom hogy ő is ezt várja, valahol a folyosó félhomályában, vagy talán az oldalsó szellőzők egyikében, amik fekete pupillaként nyílnak a folyosóra. Inkább itt maradok még és imádkozok. Azért éltem túl eddig is, mert csöndben voltam amennyire csak lehet, ahogy most is. Ha sejt is valamit, nem tudhatja, hogy itt vagyok. Egyszerűen nem tudhatja, nem árultam el magam. Vagy a mozgásérzékelő pittyegését is meghallja ez a dög? Azt, ahogy veszem a levegőt?

Ki kell jutnom innen. A lift ott van a folyosó végén balra, talán csak harminc lépésre. Ha eljutnék oda, akkor el tudnék menekülni innen. Meg fogom csinálni, mert nem akarok itt megdögleni. Nem akarok megdögleni.

Várjunk! Itt van, hallom megint. A rohadt életbe, itt van, közvetlenül az ajtó előtt.

Ne, ne nyisd ki az ajtót! Menj már el innen te rohadék..."

A hidraulikus ajtó szelepei halkan felszisszentek.