A sokak által minden idők legjobb RPG játékszoftverének titulált Witcher 3 kiadásával egyidejűleg, azaz idén nyáron érkezett meg a játék alapját képező könyvsorozat legújabb kötete is a könyvesboltok polcaira. A mű az elődökhöz hasonlóan a Playon kiadó gondozásában jelent meg, és a magyar fordításban a Vaják: Tűzkeresztség címet kapta.
Nagy rajongója lévén a lengyel Andrzej Sapkowski író által megteremtett „wiedzmin” történeteknek nem is voltam rest, hamar be is szereztem a legújabb regényt is, a kiolvasást követően pedig itt az idő, hogy értékeljük a Vaják sorozatot és annak legújabb, szám szerint az ötödik kötetét.
Ahogy mondják: lassú víz partot mos…
A vajáktörténetek sikere lassan indult, de annál biztosabban ért révbe, olyannyira, hogy az első kötet eredeti, 1993-as megjelenése óta eltelt több mint 20 év után a Witcher név mostanra már a nemzetközi mainstream fantasy körökben is ismerősen cseng. Mint minden ilyen esetben, a könyvek varázsa mellett persze szükség volt arra is, hogy Andrzey Sapkowski könyvsorozatát a pc-s és konzolos jákékok piaca 2007-től kezdődően többször is feldolgozza, aminek eredményeként szerencsére igen frankó kis játékok születtek. Sajnos vagy nem sajnos, de ez volt az az ugródeszka, ami a könyvek ázsióját végül magasra emelte, ahogy más fantasy regények pl. a Gyűrűk ura, vagy éppen a Tűz és Jég dala könyvciklus (Trónok harca) is sokat köszönhetnek a kapcsolódó film- és sorozat adaptációknak. A magyar közönség számára a Witcher játék megjelenése volt az a fordulópont, amikortól Sapkowski könyvei lefordításra és kiadásra kerültek magyar nyelven is, így Ríviai Geralt kalandjai végre közvetlenül is elérhetővé és megismerhetővé váltak a hazai közönség számára.
Jelenleg öt kötet kapható magyar nyelven, további kettő (plusz egy utólagos kiegészítő) egyelőre még csak angol fordításban olvasható a lengyelül nem tudó közönségnek. Apropó fordítás: a könyvek minősége kapcsán – az író remek stílusa mellett – meg kell említeni a magyar fordítás nagyszerűségét is, melyben remekül át lett emelve a kissé középkorias, kissé "parasztos", máskor viszont a reneszánsz korabeli egyetemi studiumokat idéző modoros-latinos beszédstílus, ahogy a bújtatott poénok, pajzán szójátékok és finom utalások is nagyon jól átjönnek, tehát mindaz, ami ezt az egész világot olyan élvezetessé és egyedivé teszi. Ezúton is köszönet illeti Kellermann Viktória fordítót a munkájáért.
Egyedi háttérvilág, hazai ízek
Mielőtt belevágnánk a Tűzkeresztség értékelésébe, érdemes pár szó erejéig magának a sorozatnak az alapvetését is külön megemlíteni. Adva van ugyebár egy magasan képzett harcos, a kardforgatás mestere, aki egy ritka szörnyvadász csoport tagjaként, vajákként járja a vidéket, és pénzért válogatott rusnyaságoktól szabadítja meg a sötét középkori hangulatot ébresztő világ hasonlóan sötét lakosait. Ezt persze önmagában még nehezen neveznénk eredetinek, de szerencsére az író remek érzékkel szövi a bonyodalmakat a karakterei köré, ráadásul mindezt igen egyedi és frappáns stílusban teszi, ami miatt pár fejezet elolvasása után kifejezetten nehéz a könyveit letenni. Mindezeken felül pedig külön pozitívum az is, hogy Sapkowski a történeteihez gazdagon merít a kelet-európai folklórból, ami miatt az egész világot itt magyarhonban is egy kicsit külön a magunkénak érezhetjük.
A Vaják történetek akarva vagy akaratlanul, de eltávolodnak a Tolkien által lefektetett, angolszász tündérmesék által kitaposott high fantasy stílusjegyektől, és az északi tündérek helyébe jobbára a szláv eredetű folklórban ismert boszorkányokat, strigákat, alakváltókat és más lényeket rakja. Nem véletlenül említettem, hogy ez a hangulat itt a Kárpát-medence környékén is ismerős lehet, mert nem lehet nem észrevenni az átfedéseket. Itt van mindjárt az egyik ikonikus vajákbéli fenevad, a striga, akiről felvilágosult uralkodónk, Könyves Kálmán is említést tett egykor, mondván strigák márpedig nincsenek. (A közkeletű történelmi anekdotával ellentétben ugyanis Kálmán nem csak úgy a boszorkányokra, hanem kifejezetten a strigákra, mint 
a boszorkányok egy fajtájára mondotta híressé vált kijelentését.) Említhetnénk akár az egyik korábbi könyv szereplőjét, az ördögöt is magát, aki nem valami Dante poklából előlépő démonként, hanem pont olyan csínytevő apró lényként jelenik meg, mint amilyennek a magyar népmesékből az ördögöt ismerhetjük. Számos esetben érezhetjük tehát a vajáktörténetek olvasása közben az ismerős felhangokat, és míg az angolszász kultúrkör fantasy történetei nekünk magyarok számára gyakran inkább tűnnek puszta kitalációnak, Sapkowski történetei kapcsán mi is könnyebben megérthetjük azt, hogy a fantasy legtöbbször bizony nagyon is valódi – ha nem is valós – alapokból építkezik.
Persze emellett kapunk törpöket, elfeket, varázslókat is, mint minden rendes fantasy történetben, de ezt is sajátos „keleties” gondolkodásmódra lefordítva: itt az egyszerű emberek jobbára előítéletesek, ellenségesek egymással és minden mással szemben is, hiedelmeikhez és babonás szokásaikhoz erősen ragaszkodnak, míg a királyok nem restek az elnyomás és önkény eszközeivel élni céljaik elérése érdekében – vagy csak mert úgy tartja kedvük. Talán ennek is köszönhető, hogy az emberek és a másfajúak között itt erős faji ellentétek feszülnek, könnyen találkozhatunk az idegengyűlölet és a zsarnokság számos formájával is. Geralt, a főhős sem örvend feltétlen népszerűségnek mindenhol, lévén fehér haja, különös szemei és extrém hivatása könnyen ad okot gyanakvásra a konzervatívabb lakosok körében. Összességében az ilyen ellentétek bemutatása miatt a vaják történetek nem csak fordulatosak, de egyfajta társadalomkritikát is magukban rejtenek, amire a pc játékok csak még inkább ráerősítettek.
Mindezzel együtt a Vaják sorozat kifejezetten élvezetes olvasmány, köszönhető az író nagyszerű stílusának és intelligens humorának; ebbe a sorba áll tehát be az ötödik kötet, a Tűzkeresztség is. Ne is kerteljünk tovább, lássuk, továbbra is van-e okunk az elégedettségre.
Keserédes hangulat
A legfontosabb előre leszögezni, hogy akárcsak a Vaják sorozat összes részére, így a Tűzkeresztségre is jellemző a humor. Adódik persze a kérdés, hogy miért is fontos ez? Nos, mert míg manapság a fantasztikus irodalomban egyre inkább a baljós, komolyabb/komorabb, realisztikus vagy épp brutális légkör megteremtésére törekednek az írók, addig a Vaják történetek bátran vállalják a helyzetkomikumot és poénokat még a legnyomorultabb helyzetekben is; ez pedig mindenképpen üde színfoltja a mai fantasy palettának. Hol a szarkasztikus megszólalások, hol a furcsa szituációk csalnak mosolyt az olvasó arcára, vagy éppen késztetnek görcsös nevetésre: én magam is gyakran vigyorogtam az olvasás során, sőt párszor kifejezetten felröhögtem a nagyszerűen eltalált vicces jeleneteken.
Sapkowski mester tehát e kötetben is hozza a rá jellemző könnyed stílust, azt is meg kell azonban jegyezni, hogy mindezzel együtt a Tűzkeresztség volt az eddigi legsötétebb hangvételű kötet az összes közül. Ennek oka, hogy a történet ezen fokán már nyílt háború van a hódító Nilfgaard és a széteső északi birodalmak között, és persze főhőseinknek éppen a frontvonal mentén akad halaszthatatlan dolguk, így néha mi is első kézből szembesülhetünk a háború nyers brutalitásával, amelynek lefestésével az író szintén nem fukarkodik (mindez persze egy átlagos trónok harca fogyasztónak meg se fog kottyanni). Ez a komor-vidám kettősség tehát jól végigköveti az egész regényt, de mindezzel együtt cseppet sem érezzük azt erőltetettnek, a történetnek kifejezetten jól áll a hangulatok ilyetén váltakozása.
Mivel nem akarok spoilerezni, a történetről nem szeretnék külön írni, azt azonban mindenképpen fontos megemlíteni, hogy a Tűzkeresztség olvasásához érdemes ismernünk a megelőző részek történéseit is, enélkül ugyanis nehéz lesz megérteni a cselekmény mozgatórugóit és a főszereplők motivációit. Bár a mostani rész az előző, A megvetés ideje c. könyv közvetlen folytatása, de emellett jóval korábbi történetszálakra is sűrűn lesznek utalások, amikkel szintén érdemes tisztában lennünk ahhoz, hogy teljes mélységében élvezzük a sztorit. Még az első rész, Az utolsó kívánság is visszaköszön a sorok közt, mert bár az első (és második) könyvet még csak novelláskötetként aposztrofálják, de lényegében itt ismerjük meg Geralt és Ciri, a Cintrai Oroszlánfiók közös történetének kezdetét, mindannak a kiindulópontját, ami az egész regényciklus alapkövét jelenti, és amire a Tűzkeresztség is építkezik.
Akik már olvasták a korábbi köteteket, azok megszokhatták, hogy az író történetvezetése talányos, fordulatos és legfőképpen izgalmas: sosem tudhatjuk, mit hoz a következő fejezet, mely barátból lesz ellenség és ellenségből barát. Az író minden helyzetben nagyszerűen építi fel a feszült pillanatokat, hogy azután fergeteges kataklizma kíséretében rendezze újra a szálakat. Rengeteg szereplőt ismerhettünk meg a már korábbi vajáktörténetek olvasása során is, akiket eddig sem lehetett egyértelműen a klasszikus fekete-fehér, jó-rossz, barát-ellenség szerepekbe beskatulyázni, és ez a mostani kötetben sem változik meg.
Sajnos mindezzel együtt a Tűzkeresztség története nem szolgál annyi váratlan fordulattal, mint pl. az előző kötet, a történetvezetés itt kissé lineárisra sikeredett, és érezhető, hogy ez a könyv inkább egy átvezető sztori, ami előkészíti a következőkben kibontakozó nagy volumenű eseményeket. Ezzel együtt azonban a Tűzkeresztségben számtalan apró, de fontos részletre derül fény: megtudhatjuk például, hogy tulajdonképpen miért is akarják olyan sokan megkaparintani maguknak Cirit, de megtudhatjuk azt is, hogy Ríviai Geraltot miért is hívják „Ríviainak”. Nos nem, nem azért, mert onnan származna.
Végre egy jól megírt főhős
Ha már szóba került a főhős, beszéljünk róla is egy kicsit: Geralt karaktere most is hozza azt a talányosságot, ami méltán tette őt oly népszerűvé a rajongók körében. Akárcsak a korábbiakban, az író most sem enged közvetlen betekintést Geralt gondolataiba, nem látjuk, mi zajlik a főhős fejében; azt, hogy Geralt mit is gondol vagy érez, legtöbbször csupán tetteiből, gesztusaiból lehet kikövetkeztetni. Nem véletlenül írtam, hogy kikövetkeztetni, lévén Geralt alapvetően egy introvertált, hallgatag személyiség, aki inkább választja a némaságot a beszéd helyett, és egyébként is törekszik nem belekeveredni mások dolgába, ha pedig meg is szólal, mondandója gyakran cinikus, amit azonban csak azok vesznek észre, akik amúgy jól ismerik őt.
Mindemellett azonban Geralt tettei egy alapvetően becsületes karaktert mutatnak meg nekünk. Bár főhősünk ugyanúgy képes hibázni és megbotlani, mint bárki más, de cselekedeteit mindvégig leplezett, ám erős igazságérzet vezérli, legyen szó akár más emberek, akár egyes fenevadak megítéléséről. A karakter ennek köszönhetően kellően talányos marad, amire a szerző tudatosan épít is: mivel főhősét mindig kívülről festi meg, Sapkowski kellő teret enged az olvasói fantáziának, ezzel együtt kerüli a sérthetetlenség vagy tévedhetetlenség látszatát, éppen ezért emberfeletti képességei dacára nagyon is emberinek érezzük vajákunkat. Nincs jobb szó rá: Sapkowski zseniálisan rajzolja meg főhősét, aki magasan a többi népszerű kardforgató fantasy karakter fölé emelkedik ezáltal. (Gondoljunk csak pl. Drizzt Do’Urdenre, az igen népszerű sötételfre Salvatore tollából, akinél viszont tízből tízszer csukott szemmel is meg tudjuk mondani, milyen helyzetre mit reagál, gondolatai és érzelmei hevesek de teljességgel kiszámíthatóak és legtöbbször egysíkúak, ahogy a vállalásainak sikere is szinte mindig garantált. Hiába tehát a hatalmas képességek, a karakter maga mégis korlátolt marad.)
Megjegyzendő, hogy véleményem szerint Geralt nagyszerűen megírt, sokrétű és egyedi karaktere az egyik fő oka annak is, hogy a Witcher lett az a brand, ami egyedülálló sikert tudott elérni a feleletválasztós, alternatív befejezéseket felvonultató RPG játékok körében is, lévén a különböző döntési helyzetekkel könnyen összeegyeztethető Geralt ambivalens viselkedése, ami a játékok egyik legnagyobb erőssége is egyben.
A Tűzkeresztség Geralt mellett további számos, régi és új szereplőket egyaránt felvonultat: a már jól ismert nagypofájú költő, Kökörcsin (Dandelion), vagy a dögös varázslónő, Yennefer mellett megismerjük Milvát, az íjászlányt, és végre összefuthatunk Zoltánnal, a törppel is, akinek nyájas, bár kissé modortalan habitusa szintén nagyszerűen lett megírva, akárcsak a hozzá csapódó, (nem kevésbé vállalhatatlan) törpkompánia többi tagjáé is.
Végszó
Összességében a Tűzkeresztség c. regény egy kifejezetten élvezetes olvasmány, amit bátran ajánlok mindenkinek (a sorozat összes korábbi darabjával egyetemben), rajongóknak pedig egyenesen kötelező darab. Sapkowski mester aktuális kötete most is hozza azt a szintet, amiért a korábbi regényeket is örömmel olvastuk, vagy éppen amiért elkezdünk ilyen történeteket olvasni, így ha már belecsömörlöttünk a Trónok Harca elnyújtott rétestészta világába, érdemes lehet a Vajákkal frissíteni. Aki pedig a Witcher nevű játékokat már ismeri, de még nem találkozott a könyvekkel, az duplán jól járhat a sorozat beszerzésével és végignyálazásával, mert a regényekben számos npc karakter és történés visszaköszön a játékból (vagy inkább fordítva), és bizony a sorozatban gyakran sokkal de sokkal jobban meg vannak ezek a személyek és anekdoták írva, mint ahogy a játékból ismerhetjük őket.
Végezetül hadd fejezzem ki abbéli reményemet, hogy a Tűzkeresztség nem az utolsó felvonás volt a magyar nyelvű vaják kiadások történetében. Igaz az, hogy Sapkowski regényciklusa sokat köszönhet az az alapján megjelent pc játékoknak, de bízzunk benne, hogy a játéksorozat belengetett szüneteltetésével a további könyvek magyar kiadása nem akad meg, és hamarosan lehetőségünk lesz a még hátralévő köteteket is kézbe venni Andrzej Sapkowski tollából magyar nyelven is.
ferromágus
képek forrása:
